A tudomány malma. Állandó kiállítás a Szima-malomban

SZIMA-MALOM
Az 1973. augusztus 20-án megnyílt Vasi Múzeumfaluban (napjainkban Vasi Skanzen), mint Magyarország másodikként megépült szabadtéri néprajzi múzeumában, már ekkor elkészült a Szombathely város Szentkirály városrészéről (1950-ig önálló község) áthelyezett Szima-malom. Az épület közvetlenül a vasi megyeszékhely 1960-as évekbeli szocialista modernizálása során kiépülő rekreációs övezet központi részén, a Csónakázó-tó horgásztavának partjára épült, alulcsapó malomkerékkel, malomárok-csatornával, zsilippel. Az épület belsejében azonban nem volt gépesítés, az üres épület így műtárgyraktárként funkcionált – egészen napjainkig. Az 50 éves, ma Vasi Skanzenként ismert és bemutatott népi műemlékek együttesét látványvilágában is szervesen meghatározó malomépületben hoztuk létre a 21. századi korszerű interpretációs eszközökkel megvalósuló új állandó kiállítást.
 
BÁRDOSI JÁNOS
A Vasi Skanzent a közeli múlt, a nemrég még élő, ugyanakkor rohamléptekkel letűnő paraszti múlt, a népi kultúra bemutatása iránti igény hívta életre. A múzeumfalu létrehozásában kiemelt szerepe volt Bárdosi János néprajzkutatónak. Kortársai is elismerték, hogy áldozatos munkája nélkül nem született volna meg a múzeumfalu. Az állandó tárlat neki, a magyar néprajztudomány egy méltatlanul elfeledett helyi hősének, géniuszának, Bárdosi János (Herény, 1933 – Szombathely, 1983) néprajzos muzeológusnak állít emléket, bemutatva szakmai életútját, gyűjteménygyarapító tevékenységét.  
Barabás Jenő egyetemi tanár (ELTE) a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratában, az Ethnographiában a következőket írta Bárdosi János életműve kapcsán: „Nem tudjuk, mi sodorta a herényi (ma Szombathely VIII. kerülete) gázgyári munkás fiát egy évvel az érettségije után 1952-ben az ELTE néprajz szakára, ahol 1957-ben diplomáját szerzi. Bizonyára környezeti hatások, a „fényes szelek” felhajtó erői egyaránt közrejátszottak ebben, de alighanem a szűkebb haza, Vas megye lokálpatriotizmusa is működhetett. Ha nem is azonnal, de rövid, diploma utáni kitérőkkel már 1958 januárjától Szombathelyen a Savaria Múzeumban dolgozik, itt gyökeret is ver, életének 25 alkotó évét itt tölti el. Negyed század a néprajzi kutatás szolgálatában. Így pontos és igaz: élete szolgálat volt, az elkötelezettség példája.”
Gyűjteménygyarapító munkája fáradhatatlanságának bizonyítéka: az 1900-tól fejlődő szombathelyi néprajzi gyűjteményt 1958 és 1970 között 6400 tárggyal, 18650 fényképfelvétellel és 1300-nál is több diafelvétellel gazdagította, de a néprajzi adattár is jelentősen bővült. Mégis, mind a mai napig leglátványosabb szakmai eredménye Szombathelyen, a Vasi Múzeumfalu épületegyütteseinek megépítése és berendezése. Néprajzkutatói tevékenysége kezdetekben a népi halászat vizsgálatára terjedt ki (a Fertő és a Rába vasi szakasza). Néprajzi gyűjtései gazdag tematikai skálán mozogtak (gyógynövények népi orovoslásban betöltött szerepe, a pajtáskertek, vőfényköszöntők). Az 1960-as évektől azonban a Vasi Múzeumfalu szakmai kidolgozása során figyelme elsősorban a népi építkezésre fókuszált, az 1970-es évektől publikációi is a népi építészeti problematikák feldolgozásai. Ezekben az időkben a tájházak létrehozásában is jelentős munkálatokat végzett, neki köszönhetően valósult a szalafői népi műemlékegyüttes (ma az Őrségi Nemzeti Park legfontosabb turisztikai attrakciója), valamint a Cáki Pincesor (ma az Írottkő Naturpark egyik kiemelkedő turisztikai látnivalója).
A Tudomány malma ennek a két és fél évtizedes néprajzi muzeológiai tevékenységnek állít méltó emléket és Bárdosi Jánost felemeli a magyar nemzeti kultúra azon géniuszai sorába, akik életműve nélkül sem a magyar történelmet, sem annak színes lokális és regionális sajátosságait nem tudnák tovább örökíteni az elkövetkező nemzedékeknek.
 
A TUDOMÁNY MALMA - állandó kiállítás 
Az állandó kiállítást a Csónakázó-tó partjára épített „Szima-malom” épületének három szintjén valósítottuk meg A tudomány malma címmel. Az installációk összeállításához Bárdosi János kutatási eredményeire, gyűjtött anyagaira támaszkodtunk. Az épületbe való belépés után rögtön a Bárdosinak emléket állító fogadótérbe lépünk. A malom földszintjén a Valamit visz a víz: Népi halászat a Rábán című kiállítási egység kap helyet.

• A második világháborút követő évtizedek, az 1950–70-es évek a népi halászati vizsgálatoknak, helyszíni néprajzi gyűjtéseknek még kedveztek, ezekben az időkben kutatott Bárdosi János (1933–1983) is a szombathelyi Savaria Múzeum néprajzosa, Tálasi István (ELTE, Budapest) tanítványa. Bárdosi János a Fertő tapogató halászatáról készített monográfiát (1960), de sem a drávai, sem a Vas megyei kutatásait nem foglalta össze, a népi építészeti emlékek megmentése mellett erre már nem maradt ideje. Ám néprajzi tárgyi gyűjtéseit, legépelt tisztázatait, fényképes és egyéb dokumentumait a Savaria Múzeum néprajzi adattára és irattárában őrizzük. Ezek földrajzilag elsősorban a Rába menti, kisebb részben a Rábca, Herpenyő, illetve Gyöngyös patak menti településekre koncentráltak: Pápóc, Kenyeri, Rábagyarmat, Molnaszecsőd, Magyarlak, Sárvár, Egyházashollós, Rábahídvég, Püspökmolnári. Az 1960-as években a hagyományos halászat már kihalóban volt, a Rába egész vasi szakasza sporthorgász területnek számított, a hagyományos paraszthalász eszközökkel halat fogni tilos volt. Ám még voltak orvhalászok, illetve még éltek a századforduló után született régi paraszthalászok, akik szóba álltak a néprajzossal. 1961 nyarán Pulay Endre tanárral a Rábahídvégen filmet is készített a halfogási módokról. A gyűjtött néprajzi adatokat, tárgyakat, fényképfelvételeket a kora néprajzi muzeológiájának előírásai szerint osztályozta és katalogizálta, tudományosan kanonizálta, amelyek ma már tárgyi mivoltukban a technológiai változások következtében szintén tudománytörténeti érdekességek, akárcsak azok a technikai eszközök, amelyekkel dolgozott.

 
Az első emeleten kap helyet a Local color: A falusi kultúra városi szemmel című rész, amely Bárdosi János munkájának sokszínűségét érzékelteti. Bárdosi aktív évei során grandiózus mennyiségű néprajzi anyagot gyűjtött és dolgozott fel. Jelentős számú publikációt írt, változatos néprajzi témákban. Ezekből válogatunk néhány jellegzetes, érdekes példát a népi építészet, népszokások, népi gyógyászat, népköltészet köréből.
Például:

• Pajtáskertek - A népi építészet kutatása kiemelt szerepet töltött be Bárdosi János életművében. A Vasi Skanzen építési tervének összeállításához részletes felméréseket végzett a megye falvaiban. A nagygencsi – ma Gencsapáti – kétbeltelkű, pajtáskertes települési mód is felkeltette az érdeklődését. A falu egyik részén a térképen feltüntetett épületek egy telken belül, a másikon azonban az út két oldalán, két önálló szalagtelken helyezkedtek el. Vizsgálatai nyomán tudjuk, hogy a telkeken álló épületek funkció szerint különültek el. Egy udvaron helyezkedett el a lakóház az állattartás épületeivel, ezekkel szemben, kapuval elválasztva, az út másik oldalán pedig a mezőgazdasági munkák színtere, a pajtáskert. Bárdosi feltételezte, hogy ez a kettős udvar – lakó és gazdasági célt szolgáló – elrendezés tükrözheti a település régi képének eredeti voltát.
• Római kori oszlopokhoz („ördögkövekhez”) fűződő mondák - Bárdosi János 1961–62-ben közel száz mondát gyűjtött Jákról és Gencsapátiból, melyek mind bizonyos „ördögkövekről” szóltak. Ilyen köveket a megye több pontjáról ismerünk. Történetük egészen a római kori Savariáig nyúlik vissza. A Jákon és Gencsapátiban található gránit oszloptöredékek feltehetően az Isis-szentély darabjai lehettek. Jákon a templomdombon találjuk a grandiózus oszlopokat. Régészeti kutatások feltételezései szerint ezek a darabok a 13. században kerülhettek jelenlegi helyükre. Valószínűleg a templom építéstörténetének részei lehettek. A jáki mondák a „rászedett ördög” mondatípusba sorolhatók, motívumaik, szüzséjük megközelítőleg azonos. Keletkezési idejük a 18. századra datálható. Gencsapátiban a búcsújáróhelyként ismert Szentkút felé vezető úton feküdt egy kisebb töredék. Eredete a jáki kövekével azonos lehet. Funkcióját tekintve először határkő lehetett, de később áthelyezték a templom bejárata mellé. Ekkora kapta az „ördögkő” nevet. Egy hivatali határozatot követően került 1907-ben az említett út közepére azért, hogy a búcsújáróhely csendjét szekérrel ne zavarják. A kő kapcsán kialakult mondák témája, keletkezési ideje változatos. Bárdosi János kutatása szerint ennek oka a kő többszöri hely- és funkcióváltoztatása.
• Gyógynövények, népi gyógymódok - Kőszeg-Hegyalja jellegzetes szubalpin klímája gazdag flórának ad otthont. Számtalan olyan növényfaj él itt, amelyek régóta ismertek és használatosak a népi gyógyászatban, nem meglepő tehát, hogy a gyógynövénygyűjtésnek - illetve a gyűjtögetésnek általában - jelentős hagyománya van a területen. A tájban élő ember ismerte és használta természeti környezetének javait. Bárdosi János a Kőszeg-Hegyalja gyógynövénygyűjtéséről és népi gyógymódjairól is tudósított. Vizsgálata elsősorban a központi irányítással végzett, szervezett gyűjtésre irányult, ugyanakkor bemutatta a legfontosabb gyógynövényeket, a gyűjtés eszközkészletét és a legismertebb népi gyógymódokat is.

 
A második emeleten berendezett Falu a város közepén: A népi építészeti értékek megmentése és bemutatása anno című utolsó kiállítási egység a Vasi Skanzen létrejöttének történetét, benne pedig Bárdosi János szerepét mutatja be.

• festett házoromzatok
• kiskapuk, kapubálványok
• épületszerkezetek, épülettartozékok
• a házépítés eszközei, szerszámai
• népi lakáskultúra
• népi műemlékvédelem, tájházak (Pl. cáki pincesor, szalafői Pityerszer épületeinek megmentése is Bárdosi János nevéhez fűződik)
• a Vasi Múzeumfalu megnyitása

  
 

A Szima-malom felújítása és az állandó kiállítás létrehozása a Nemzeti Kulturális Alap Magyar Géniusz Program támogatásával valósult meg.
https://nka.hu/